MAGYAR MITOLÓGIA

A magyar néphit, a népmesék, a mondák, az archaikus népi imák és ráolvasások, valamint a népművészet és a népszokások alapján rekonstruálható a mitológiai elképzelések rendszere.

A parasztság őrizte meg folklórjában, a mitologikus elképzeléseket.

A mitológiai adatok forrásai lehetnek: a régészeti
leletek, az antik szerzők magyarokra vonatkozó adatai, a középkori történeti krónikák
elbeszélései, az írott források, köztük az elmúlt századok irodalmi hagyatéka és végül a
folklór.

Azért kell hangsúlyozni szóbeli néphagyomány, a szokások és a népművészet,
különösen a fafaragás és a hímzések ornamentikájának forrásértékét, mert mindezek a kulturális
„nyelvezetek” a sokféle idegen hatás ellenére is meg tudták őrizni a hajdani mitologikus
gondolkodás egyes elemeit. Különösen becsesek azok a 19. sz.-i mitológiai munkák,
amelyeknek szerzői tudatosan gyűjtötték a korabeli folklórt.

A források sokfélesége miatt a rendelkezésre álló adatok minősége nem egyforma, e források
nélkül mégsem lehet a magyar néphittörténeti rétegeit felderíteni.

A rekonstrukció egyik
problémája éppen az, hogy a rendelkezésre álló adatok lényegesen befolyásolják azt a képet,
amit kialakítunk.

Az egyes forráscsoportok figyelmen kívül hagyása pedig jelentősen változtatna
a magyar néphit történeti képén.

További nehézségeket jelent, hogy népünk a 11. sz.-ban áttért a keresztény hitre, és az új vallás fogalmait a nyelvben régóta meglévő, többnyire ótörök eredetű szavakkal fejezték ki (így pl. böjt, áldás, átok, gyón).

Érdekes vonása a magyar néphitnek az is, hogy az egyes mitikus (vagy pszeudomitikus)
alakok, a történetek főhősei mennyire kötődnek a folklór egyes műfajaihoz, ill. egyes forráscsoportokhoz.

Pl. a föld alatti világ hetes rétegezettségére csak bizonyos ráolvasásszövegek
utalnak (a föld hét csínja), vagy a hiedelemmondákon kívül a boszorkányperekből tudhatunk
meg a legtöbbet a magyar boszorkányhiedelmekre vonatkozóan.

A magyar mitológia legrégibb
történeti rétegeiről szólva a régészetet kell elsősorban segítségül hívni.

Így pl. a honfoglalás(nem honfoglalás, hanem a második bejövetel a Kárpát Medencébe, Atilla Magyar Király örökségébe, Arpád Király vezetésével!)kori lovas temetkezés (és egyes krónikák említései) alapján a lóáldozat szokása a rendszer fontos elemének tekinthető. 

A temetőket megfigyelhetően vízen túlra telepítették, a sírokat pontosan betájolták, kelet felé fektették a sírba a halottakat, akikkel együtt temették el mindennapi használati tárgyaikat és személyes holmijaikat. Mindezek fontos tipológiai
jellemzők lehetnek az összehasonlító vizsgálatok során.

3 nyoma van a krónikáinkban bizonyos totemisztikus mítoszoknak:

1. Nevezetes a turulokhoz
(hatalmas, sashoz hasonló madár) kapcsolódó történet szerint az Árpád-házi uralkodócsalád
ősanyja egy turulmadártól esett teherbe.

2. Egy másik mítosztöredék a csodaszarvast üldöző
testvérpár, Hunor és Magyar történetét, feleségszerző kalandját, vagyis a nemzetségalapítás
eseményeit mondja el.

3. Az égi eredetű csodaszarvas motívuma pedig megjelenik a sok ősi
mitologikus elemet tartalmazó regösénekekben is.

A hazai kutatás egyetért abban, hogy a honfoglalás(nem honfoglalás, hanem a második bejövetel a Kárpát Medencébe, Atilla Magyar Király örökségébe, Arpád Király vezetésével!)kori magyarság mitológiai világképének alakításában fontos szerepe volt a samanizmusnak.

(Ennek nyomait kutatta Diószegi Vilmos ma már klasszikusnak számító művében, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben c.
monográfiájában.)

A SÁMÁNMITOLÓGIA elemei túlélték az évszázadokat; a magyar néphit
szinte napjainkig megőrizte azokat a motívumokat, amelyeknek legjobb párhuzamai a
szibériai népek körében találhatók meg.

Így pl. a magyar sámánjelölt is betegség útján, tehát passzívan, mintegy akarata ellenére válik „tudóvá”, de meg kell szenvednie a tudásért (lásd a„feldarabolás” motívumát; meg kell másznia az égig érő fát). 

Sámán eleve csak az lehet, aki
már születésétől fogva valamilyen jelet visel (pl. foggal vagy burokban született - ez a
hiedelem összefügg a szibériai sámánok „felesleges csont” - képzetével).

Ami a sámán felszerelését
illeti, a magyar néphit rosta vagy szita alakjában őrizte meg a sámándob emlékét, de
fellelhető az agancsos fejviselet, a sámánlétra (mint égig érő fa) és az eksztázis emléke is.

A viaskodó táltos bikákról szóló hiedelemmondák és a regősének refrénje („haj regő rejtem”)
szintén fontos adalékok és bizonyítékok egy valamikori samanisztikus világkép megismeréséhez.

A magyar népi mitológia (a kutatás újabb szóhasználata szerint népi hitvilágnak nevezzük)
szerkezetét különféle szempontok szerint lehet meghatározni, mint ahogy a különböző népek
mitológiái (istenrendszerei) egymástól merőben eltérő szintek (isten- és szellemcsoportok)
meghatározását teszik lehetővé.

A következőkben előbb az egésznek keretet adó világképpel foglalkozunk,

majd a magyar istenképzet ismertetése után sorra vesszük azokat a természetfeletti
szellemlényeket, amelyek a magyar néphitben szerepelnek,

végül a természetfeletti
képességű személyekhez fűződő hiedelmeket ismertetjük.

Az ilyenfajta rekonstrukció csak
egy a lehetségesek közül, és az adott keretek között nem térhet ki minden részletre.

A világkép rendezőelve három világra osztja a mindenséget, a felső, a középső és az alsó vagy
túlvilágra.

A felső az isten(ek) és a megszemélyesített bolygók (Nap és Hold), a csillagok
világa.

A középső az ember lakhelye, de itt működnek természetfeletti lények (különféle
kísértetek, erdei és vízilények), és itt fejtik ki tevékenységüket a természetfeletti képességű
emberek is (TÁLTOS, BOSZORKÁNY-ok).

A magyar népmesék segítségével rekonstruálható mitológiai világképben központi helyet
foglal el az égig érő fa vagy tetejetlen fa (VILÁGFA) képzete, amely összeköti az eget és a
földet, vagyis az istenek felső világát és az emberek életének színterét, gyökerei pedig a föld
alatti világba nyúlnak (ill. a tövénél tátongó lyukon lehet lejutni a sötét, föld alatti világba).

Ezt a hatalmas fát csak a sámáni képességekkel rendelkező hős (a kis kanászbojtár) tudja megmászni, hogy eljusson a Hold és a Nap házába (ezüst-, ill. aranykastélyába).

Egyes meseszövegek szerint ez a fa gyümölcsöt (aranyalmát) terem, de a termést a tündérek minden éjjel eltüntetik.

Más mesetípusokban egy hatalmas sas fészkel az égig érő fa ágai között, vagy a sas fiókáit megmentő hőst magát hozza fel egy hatalmas griffmadár az alvilágból a föld felszínére, a fa tövéhez, ahonnan kalandos útjára elindult.

Mindezeket a motívumokat egyes kutatók összefüggésbe hozzák az alsó, ill. a felső világba tett sámánutazás (SÁMÁNMITOLÓGIA)
képzetkörével.

Az eget elérő hatalmas fa, egyes elképzelések szerint, oszlopként tartja a világra sátorszerűen
boruló égboltot (vagy üstnek is képzelték az eget), amely néhol lyukas, s ettől vannak a csillagok.

Az égnek felettünk hét vagy kilenc rétege van, s ezek a rétegek megfeleltethetők az égig érő fa ágainak, amelyeknek száma ugyanennyi.

A fa ágai közé képzelték el a Napot és a Holdat.

A Naphoz fűződő népi vallási gyakorlat egy hajdani Nap-tisztelet feltehető emlékét őrzi.

Vannak fontos adatok, amelyek szerint egyes népcsoportok archaikus folklórjában (pl. a
moldovai csángóknál és a kunoknál) megtalálták a reggeli napköszöntő imákat és gesztusokat.

A gyimesi csángók körében egy korábban nem ismert mitologikus alak (Babba Mária)
feltehetően a keresztény Mária-kultusz és egy korábbi pogány női istenség szinkretizmusából
keletkezett mitologikus lény.

A Holdnak elsősorban a népi gyógyításban volt szerepe, bizonyos esetekben a ráolvasások
mágikus erejét vélték erősíteni azáltal, hogy holdvilágnál végezték a cselekvést.

A holdfoltokról azt tartották, hogy egy pásztor alakja látható a Holdon. 

A Tejútnak többféle elnevezése ismert a magyar néphitben:

Szalmás út, Öreg Isten országútja, az Úristen vagy a kutai Szkita Jézus urunk országútja, azonkívül Atilla Király  és Csaba királyfi útja.  

Ismert egyégitestfaló mitikus lény neve (MARKOLÁB) a magyar néphitben, ennek tulajdonítják a nap-, ill. holdfogyatkozást.

Az éggel, ahol a mennyország található, szemben áll a pokol, az alvilág, vagyis a világkép
harmadik része.

A menny, a fényesség birodalma valahol fenn, oda azoknak a lelke kerül, kik tisztességesen, emberségesen viselkedtek földi életük során.

Ezzel szemben a pokol a sötétség birodalma, ahová a gonoszok jutnak.  

A pokol mélyen a föld alatt van, a föld alatti világ ugyanúgy többszintű, mint az égi rétegek („a föld hét csínja”).

A magyar másvilágképzetek kettősséget mutatnak (bár ebben nem egyedülálló a
magyar mitológia), nevezetesen, hogy világosan megkülönböztethető az alvilág és a túlvilág
oppozíciója.

Míg az előbbit inkább a pokolra, az elkárhozottak lakhelyére értik, addig a túlvilág semlegesebb elnevezés, és valamiféle vízentúli világot jelöl, általában a halottak tartózkodási helyeként használva a szót.

A világképben tehát megtalálható egy vertikális és
egy horizontális oppozíciópár a földivilág- és másvilág képzetek szintjén.

A világképhez kapcsolódva kell szólni az emberi világ keletkezését elmagyarázó mondákról.

 Ritka kivétel egy egész Eurázsiában
ismert szüzsétöredék a föld teremtéséről, pontosabban a földnek a víz alól való felhozásáról (a teremtő segítője teszi ezt, aki lehet ördög, vagy mint az adott hiedelemmondában, LIDÉRC).

A magyar mitológia fő alakja a
teremtő, az ISTEN, vagy az Úr (a leggyakoribb népi szóhasználatban az Úristen, de neve
ismert az Öregisten, Jóisten, Atyaisten összetételben is).

Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kezében tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is.

Mindezek a tulajdonságok egy általános istenfogalom jellemzői lehetnek, legyen az pogány vagy keresztény eredetű. 

Az égben lakozik, ahonnan bizonyos mértékig passzívan figyeli a világ folyását,
noha más mitológiákhoz hasonlóan neki tulajdonítják a főisteneket jellemző villámszóró
funkciót (vö. „istennyila”=villámcsapás, MENNYKŐ).

Az istennel együtt vesz részt a teremtés munkájában az ÖRDÖG, mint a mitológiák
demiurgosza, tőle származnak az embereknek kellemetlenséget okozó lények (pl. a légy, a
tetű, a bolha és más hasonlók).

Lakhelye a pokol, az ő birodalma a föld mélyén található, ahová az elkárhozott lelkek kerülnek.

A köznyelvi használatban mindenfajta gonosz megtestesítőjének tartják (már a 16. sz.-tól vannak erre adatok - Bornemissza Péter).

A főistenhez és ellenfeléhez világosan szemben álló tulajdonságpárok rendelhetők (isten=fenn, jó, világos; ördög=lenn, gonosz, sötét). A orosz kutatók - Erliket, az alsó világ urát tekintik a magyar ördöghöz hasonlónak.

Az észak-eurázsiai népek mitológiáiban a legtöbb esetben a férfinemhez tartozó és szemben
álló főistenpárhoz nők is kapcsolódtak, de legalább egy istennő.

A magyarok istenének nincs felesége, de egy talányos elnevezés mégis arra utal, hogy valamikor lehetett a rendszerben egy
fontos funkciókat beteljesítő, nagy tiszteletnek örvendő istenanya, a BOLDOGASSZONY
vagy Boldoganya.

A néphitnek ez az alakja feltehetően a honfoglalás előtti és a keresztény képzetek szinkretizmusának az eredménye, vagyis a szülést segítő, életadó istenasszony összevethető az obi-ugor Kaltes asszony, másfelől pedig a keresztény Mária mint istenanya alakjával, akinek állandó díszítőjelzője volt a „bildog, boldogságos”.

Az istennő neveiben az oszét eredetű asszony szó és az anya is azt jelzi, hogy valakinek a felesége, asszonya, vagyis hogy volt férje, s ez pozitív tulajdonságaiból következően nem lehetett más, mint a férfi főisten.

A magyar néphit, a természetet szellemlényekkel népesíti be.

Így pl. az erdő titokzatos alakok lakhelye, de ezek nem gazdái a természetnek, és nem is istenszerűek, inkább egyszerűen csak ijesztői az arra járó embereknek.

Vidékenként változó nevük is megmutatja, hogy nem tartoznak a pogány kori mitológia
alaprétegéhez: vadöreg (szőrrel borított testű, vad tekintetű öregember), vadleány (meztelenül
jár, hosszú haja és körme van), erdei leány, éneklő kisasszony (a székelyföldi magyarok
körében).

Az ún. „természeti szellemek” (Pócs Éva megnevezése) másik csoportját a vízilények
alkotják.

A férfi „víziember” a nagyobb folyók, tavak vagy mocsarak vizeinek lakója, és
veszélyes az emberekre, mert lehúzza őket a víz alá (alakja talán összevethető más balti
népek vízilényeivel, VIT-KAN; VEGY-AVA).

A női vízilények neve sellő, akiket szép és ifjú
leány alakjában képzeltek el; a vízben élnek, haltestük van deréktól lefelé.

Az időjárás változásait a mitologikus tudat gyakorta egy-egy istenség közvetlen beavatkozásának tekintette, s a különféle jelenségeket (szél, eső) külön-külön személyesítette meg (pl. a lengyel Pogoda vagy a görög Zephürosz).

A magyar néphitben csak igen kevés adatot találunk idevonatkozóan.

Ilyen mégis a SZÉLANYA, akit öregasszony alakjában képzeltek el; a szeleket őrzi, kiengedi egy barlangból.

A népmesékben a világfa ágai között tanyázik. „Időjárásdémonnak”
tekinti újabban a kutatás a SÁRKÁNY alakját, amely a népmeséknek és a
hiedelemmondáknak gyakori szereplője, mint a hős ellenfele, ill. segítője.

Megjelenési
formája (hét-, kilenc-, tizenkét fejű) nem különbözik más népek sárkányalakjától. 

Van a magyar néphitben néhány olyan terminus, amely többféle démonikus lény megnevezésére
alkalmas: a szellem, a lélek és a kísértet.

Szellemnek neveztek mindenfajta testetlen
mitikus lényt.

Az elnevezés mitopoétikai mélyrétegeiben a szélszerűnek elképzelt mitikus
lények csoportja húzódhat meg.

Ehhez hasonló típusú a lélegzet jelentésű szavak csoportjából származó lélek terminus, melyet elsősorban a megholtak testét elhagyó megfoghatatlan szubsztancia jelölésére használtak.

 A moldvai csángók körében szintén
feljegyeztek olyan hiedelemmondákat, amelyek az embert dongó alakjában elhagyó lélekről
szólnak.

A kutatás pszeudomitikus lényeknek tekinti a néphitnek azokat az alakjait, amelyeknek csak a
nevét ismerjük, de pontos megjelenési formájukat nem, ill. a különböző elbeszélések nagyon
is eltérő leírást adnak róluk.

Ilyenek a „fiktív” betegségdémonok: a fene, a guta, a nyavalya, amelyek többnyire fenyegető, rosszat kívánó szólások formájában maradtak fenn a mitopoétikai tudatban a mai folklór elemeiként.

Ismert a néphitben néhány ijesztő lény, melyeknek alakja nehezen körülírható, nevük is csak egy közszó (pl. ilyen a kísértet és a halál), de van olyan mint a LIDÉRC, amely többféle
alakban is megjelenhet, és ezekről az alakváltozatokról gazdag hiedelemmondai anyag tudósít.

A lidérc az „ördögszerető” egyik típusa a magyar néphitben, de a hozzá fűződő hiedelmek
gazdag választéka azt mutatja, hogy alakjában sokféle mitikus motívum keveredik (a többi
között tüzes farkú repülő csillag, bolygó lidércfény, kísértet, hazajáró halott, gazdagságot hozó
lény).

Van a magyar néphitben egy meglehetősen
népes hiedelemlény-csoport, amelynek egyetlen funkciója az egészen kicsi gyermekek ijesztése,
ha túlságosan hangosak, helytelenül viselkednek vagy nem akarnak aludni.

Leggyakoribb
neveik: bubus, mumus, bankus, bönkös, böbös, kankus, kunkos, kankas, kókus, mókár,
mánkus, mumák, mummu, mammó, hemmes, mankuj, vankuj.

Lényegében ezeknek a lényeknek
csak a nevük ismeretes, amelyet egy rövid, ijesztő értelmű mondatban használnak: „Elvisz
a ...!” - „Jön a ...!” Megjelenésükről, alakjukról semmit se tud a néphit, annak ellenére, hogy
az egész magyar nyelvterületre kiterjedt igen alapos gyűjtés áll rendelkezésünkre.

A több ezer
adatból kiviláglik, hogy az egyes ijesztő szavak használata csak egy bizonyos, jól körülhatárolható
néprajzi csoporthoz kötődik (pl. a kókó a palócok körében, a kókus csak Szabolcs-
Szatmárban, a mókár és a bankus pedig csak a kunok lakta vidéken használatos).

Noha gyermeknyelvi
kifejezésről van szó, a hangalaki változatok nagy száma és az országos elterjedtség
egy valamikori (erős negatív tulajdonságokkal bíró) mitológiai lény emlékét sejtetik.

Különösen a bubus-, mumus-, mummuszerű fonetikai alakok, valamint a rézfaszú bagoly és a
vasorrú bába nevű alakok összehasonlító mitológiai vizsgálata hozhat érdekes eredményeket.

A népmesei, ill. mondaszövegekben szintén megjelennek különféle pszeudomitikus alakok,
ezeket szokták általában a mitológiai rendszerek alsóbb szintjein elhelyezni.

A magyarban
ilyen a MANÓ, a TÖRPÉK, az ÓRIÁS, TÜNDÉR-ek és a BOSZORKÁNY.

Az első két alakalacsony növésű, de roppant erős, hosszú hajú és szakállú, furfangos lény, és társukkal, azóriással együtt csak a népmesékben szerepelnek.

Ez utóbbiak távol, valahol a világ peremén,hegyek között élnek, míg a törpék és manók az erdőben vagy a föld alatt, ezzel kapcsolatoskincsőrző funkciójuk.

A mitológia alsó szintjeinek lényei lakhelyüket tekintve kívül élnek az emberi világ kultúrkörén,
a természeti környezet (erdők, barlangok, hegyek, tavak, lápok, vizek) adja életterük
keretét.

A nőnemű lények közül a legismertebbek a tündérek, akiket jó szándékú és csábosan
szépséges lénynek rajzolnak népmeséink és mondáink.

Jellegzetes, hogy palotáik a víz alatti,
örök boldogságot árasztó birodalomban vannak.

A név etimológiáját nem derítette ki biztosan
a nyelvtudomány, de hasonló mitológiai névadásra ismerünk példát, amikor maga a közszó jelentése jelzi az alak legfőbb tulajdonságát (ez esetben a tündöklés, ragyogás, elbűvölés
jelentéskörét).

Míg a tündér a mitológia alsó szintjének szép, fiatal vízben lakozó lénye, negatív tulajdonságokkal felruházott ellenpárjának minden bizonnyal a BÁBA tekinthető, melynek alakját
meséink csúnya, rosszakaratú öregasszonynak rajzolják.

A mitológiai rendszer részének tekinthető a történeti epikus hagyomány rendkívüli hőseinek
csoportja, akikről sok esetben azt sem lehet egészen pontosan tudni, hogy valóban éltek-e, s
hogy valóban velük történtek-e meg azok a csodás és alig hihető események.

Ilyen mitikus
elemekkel átszőtt hagyomány kapcsolódik a nagy erejű Botond vitézhez, Lehel kürtjéhez,
Szent László király küzdelméhez (ez utóbbit középkori templomfreskók őrizték meg napjainkig), de Toldi Miklós alakjához is.

A szájhagyomány nemzetségalapító ősei mitikus
hősökké lesznek az idők folyamán, és beépülnek a nép tudatába.

A mítosz a történelem kezdeteiről mesél, a történelmi hősök pedig lassan mitikus alakokká lesznek (pl. Mátyás
király) a múló időben.

A közösség számára az a fontos ebben a folyamatban, hogy azonosítani
tudja magát a mitikus történelem (vagy a történelmi mítosz) hőseivel, identitáserősítő funkciója van minden rekonstruált vagy igaznak vélt mitológiai rendszernek.

Oldal: MAGYAR MITOLÓGIA.
MAGYAR MITOLÓGIA. - © 2008 - 2025 - magyarmitologia.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat